George halálának 2. évfordulója

2012.10.17.

 A nap. A nap, amelynek emléke még mindig fáj. Ha nem kérem meg akkor, ha nem vitatkozok és nem lettem volna önző...akkor talán még ma is élne. Miért kellett nekem az a ruha? Miért szerettem volna annyira buliba menni 14 évesen? Nem tudom, de apa elindult a ruhámért a boltba, ami előtt két utcával karambolozott....és meghalt.
 A nevem Sarah. Anyukámmal 2 éve költöztünk el a haláleset után. Csak egy-két városnyira lakunk, de az nekünk elég távol a borzalmas emlékektől. Akkor, aznap pontosan olyan önző voltam, amilyen egy egyke gyerek akit elkényeztettek. Mégis tudom, hogy hibás vagyok. Nem is kicsit. Hiába neveltek a szüleim egyedüli gyerekként aki mindent megkap, most az egyszer lehettem volna jó gyerek. Most az egyszer...

 Anya szól. Abbahagyom az agyalást és felállok a székről. Kisétálok az ajtón. A kocsiban már anya bent ül így én is beszállok. A kezemben egy gyönyörű virágcsokor. A fekete ruhámra téve szép fényképet készíthetnék, de nem. Nem lehetek önző. Legalábbis ma, most nem. A kocsi kikanyarodik az utcából. Az ablakból nagyon szép látvány tárul elém. A temetőhöz vezető út mindig gyönyörű, nyugodt és gyászos. De az egész úton egy emlék kavarog mindkettőnk fejében. 2010.10.17...
 Az autó megáll. A temető kapuja nyitva. Innen látszanak a sírok. Rengeteg szürkés színű sír. Kiráz a hideg, de muszáj elindulni. Anya szemét nem látom a hosszú, sötétbarna hajától, de érzem, hogy sír. Odaérünk és már én se bírom.Egy nagy könnycsepp lefolyik az arcomon és ráhull a virágra. Megállok és nem tudok mozdulni. Anya rám néz. Szeme vörös és fáradt. A gyász megcsillan a szemén és legördül az arcán. Egy erőtlen mosolyt mutat és odajön mellém. Bátorítóan megfogja a kezem.

 -Tudom, hogy nehéz Kincsem...tudom...-és újabb könny futott végig az arcán.
 A virágot leteszem és bámulom a sírfeliratot. Egy fekete szalagot kiveszek a hajamból és ráteszem. Néma csönd, így Anya rám néz és elindulunk a kocsi felé.

Megérkezünk. Kinyitom az ajtót és leveszem a cipőmet a szűk folyosón. Felsétálok a lépcsőn. A szobám ajtaján belépve végignézek a helységen. A telefonom, laptomon érintetlenül fekszik az asztalomon. Most nem érdekel semmi. Elég ennyi egy délutánra.  Megnézem az órám. Még csak 3 óra, de már akkora a teher, hogy kezdek lelkileg lefáradni. Az ágyamra ülök és bámulom magam a tükörben. Hanyat fekszek és behunyom a szemem.... Miért tettem ezt?



#Vixi